A mai interjúban Ármós Richárddal, a Futurum Innovációs Alapítvány Orvostudományi Műhelyének kutatójával beszélgetünk arról, hogy mi a magyar egészségügyi ellátórendszer és orvostudomány jövője, hol és milyen szerepe van az innovatív megoldásoknak, és arról, hogy kicsoda is ő, mivel is foglalkozik.
Szia Ricsi! Köszönöm, hogy elfogadtak a felkérésünket! Mielőtt belemennénk az egészségügyi ellátórendszer és maga az orvostudomány jövőjébe, kicsit az érdekelne, hogy ki is vagy te? Hogyan döntöttél emellett a hivatás mellett?
Fogalmazzunk úgy, hogy a családomnak eléggé nyomós szerepe volt ebben az egészben, majdnem azt mondhatnánk, hogy a közvetlen családomban mindenki egészségügyben dolgozik. Egyáltalán nem volt távolálló tőlem tehát az orvostudomány, hiszen az úgynevezett alapozó tárgyak, mint biológia és kémia mindig is érdekeltek; de ugyanakkor nincs meg esetemben az a klasszikus válasz, hogy már gyerekkorom óta orvos akartam lenni, inkább azt mondanám, hogy benne volt a pakliban. Az biztos, hogy nagyban befolyásolta a döntésemet az, hogy egy vidéki, viszonylag kis gimnáziumba jártam, és ott volt egy nagyon jó biológia-kémia faktos tanárnőm – akinek a munkáját ezúton is köszönöm. Ő volt, aki igazán megszerettette velem ezeket a tárgyakat, annyira, hogy azt éreztem, hogy talán ezzel a területtel lenne érdemes foglalkozni a jövőben. Itt kerültem rá a futószalagra, aztán jött magától minden, nem volt visszaút. Ennek a hivatásnak is megvannak a maga pozitívumai és negatívumai, de azt gondolom azért ez mégis egy segítő szakma; és ha az ember segíteni tud valakin, az egy elképesztően nagy, mással össze nem hasonlítható örömöt, és számomra mindennapos motivációt is jelent.
A te kutatási területed ugye a differenciált pajzsmirigy daganatok molekuláris hátterének vizsgálata. Kicsit ki tudnád fejteni hétköznapi nyelven, hogy ez mit is takar valójában?
Kifejteni ennél jobban? Huh oké. Nagyon leegyszerűsítve azt tudnám mondani, ha a kályhától kezdjük, hogy a pajzsmirigy daganatok a leggyakoribb endokrinológiai rosszindulatú daganattípust jelentik, vagyis sokakat érintenek. Én ezeknek is a leggyakoribb altípusával, az úgynevezett differenciált pajzsmirigy daganatokkal és azok genetikai hátterével foglalkozom. Szerencsére ennek a betegségnek összességében elég jó a prognózisa megfelelő kezelés mellett, de mégiscsak egy rosszindulatú daganatról van szó, úgyhogy mindig van hova fejlődni. Az, hogy miért pont ezzel a területtel kezdtem el foglalkozni, leginkább a környezetemnek köszönhető mind a mentoraim, mind a technikai adottságok szempontjából. A gyakorlatban úgy kell ezt elképzelni, hogy van egy beteg, érez egy dudort a nyakán, vagy egy vizsgálaton találnak nála egy gyanús pajzsmirigygöböt, és ha ez a göb rosszindulatúnak bizonyul, akkor a beteget megoperálják, hogy eltávolítsák ezt a tumort. Ezek a kioperált tumor-szövettani minták alapvetően nem a kukában végzik a műtőasztal után, hanem tartósításra és tárolásra kerülnek. A cél egyrészt ezzel az, hogy legyen hova nyúlni, ha bármilyen orvosszakmai kérdés vetődne fel a betegséggel kapcsolatban a jövőben; másrészt viszont ezeket az eltárolt mintákat nagyon jól fel lehet használni kutatási célokra is. Nos, a mi kutatásaink során is ezeket az eltárolt szövettani blokkokat használjuk fel arra, hogy különféle genetikai vizsgálatoknak vessük alá azokat. Lényegében azt vizsgáljuk, hogy milyen genetikai háttér járul hozzá a betegség kialakulásához vagy az agresszívabb betegséglefolyáshoz. Összehasonlítjuk az egészséges pajzsmirigy szövetet a tumorossal, vagy azon belül az altípusokat egymással, és ezeknek a molekuláris genetikai hátterét. Olyan mutációkat és genetikai mintázatokat próbálunk találni, amelyről eddig nem tudtuk, hogy köze lehet ehhez a betegséghez. A cél, természetesen a tudományos kíváncsiság mellett, hogy ezeket az egyébként még nem tökéletesen feltárt genetikai háttereket minél behatóbban ismerjük, és hogy mind a beteggondozás, mind a korai diagnosztika területén hozzájáruljunk a szakma fejlődéséhez. Sőt az, hogy hosszútávon akár olyan molekuláris eltérést találjunk, amely felhasználható a mindennapi differenciál-diagnosztikában vagy akár terápiás célpontként is szolgálhat. Nagy eredmény lenne például az, ha olyan új molekuláris mintázatot találnánk, amely vérben keringő biomarkerként szolgálhatna, és így egy könnyen hozzáférhető mintából is kimutatható lenne.
Dr. Ármós Richárd, a Futurum Innovációs Alapítvány Orvos- és Egészségtudományi Műhelyének kutatója
Hogy látod a saját területednek az alakulását a jövőre nézve? Milyen irányba változhat vagy kellene változnia akár a közeljövőben?
A saját terület az esetemben egyrészt a belgyógyászat, másrészt az endokrinológia. A belgyógyászat vonatkozásában azt gondolom, hogy mindenképpen szükség lenne a szakma bizonyos fokú átértelmezésére hosszú távon. Az a klasszikus holisztikus szemlélet, amit a belgyógyászat képvisel nagyon örvendetes, nagyon fontos, de ugyanakkor egyre nehezebben művelhető a mai egyre specifikusabb irányokba orientálódó egészségügyi rendszerben. Fontos, hogy legyenek olyan egészségügyi szakemberek a rendszerben, akik kicsit összefogják a specifikus diszciplínákat, de talán célravezető lenne újra gondolni a jövőben, hogy hogyan lehetne mindezt effektívebben végezni; mert jelenleg az a nehézsége a belgyógyászatnak, hogy nincsenek igazán éles szakterületi határai. A legtöbb kórképről egyszerre elmondható, hogy általános belgyógyászati ellátást igényel, de az is, hogy specifikust. Ennek eredménye, hogy a belgyógyászat az ellátórendszer lengéscsillapítója. Ez önmagában egy igen fontos szerep, mellyel viszont igen könnyű rendszer szinten visszaélni. Szerintem ezt a tényt kell őszintén mérlegelni, amikor a belgyógyászat jövőjét latolgatjuk. A személyes meggyőződésem egyébként az, hogy a belgyógyászat relevanciája és szakmai megítélése összességében pozitív irányba fog változni, de az elvitathatatlan, hogy kell egy kicsit formálni a szerepét és a jelentését az egészségügyön belül, mivel jelenleg sok társszakma kissé megfoghatatlannak érezheti amiatt a szélesspektrumú betegellátás miatt, amit végzünk. Úgy vélem, hogy a holisztikus gyógyítás érték és érték is fog maradni, de teljesen más értelemben véve, mint egy-két generációval korábban. A 21. századi lehetőségek mellett a szerepünk talán inkább a szövevényes betegutak egyre professzionális koordinálása lesz, mintsem a mindent átfogó lexikális tudás felhalmozása, ami egyébként lehetetlen is.
Ami az endokrinológiát illeti azonban, ott egy kissé más a helyzet, tekintve, hogy az egy viszonylag jól specifikált szakterület. Gyors ütemben fejlődik és növekszik, és egyre nagyobb rá az igény a betegek oldaláról is. Ez az oka például annak is, hogy évekkel ezelőtt a diabetológia különálló diszciplínaként levált róla. Az endokrinológia, ha most az egyéni véleményemet kifejthetem, sokat profitálhatna a jövőben az IT és a telemedicína szemléletét mélyebb integrálásából a szakterületbe. Igaz, hogy az endokrinológiánál nagyon fontos, hogy ténylegesen lássuk a beteget, a diagnosztika mondhatni szerves része a külcsín. Ez rengeteg információt tartalmaz egy endokrinológus számára. De ez főként az első beteg-orvos találkozásokra vonatkozik. Az utánkövetés nem feltétlenül igényli a fizikális találkozást az orvossal, tekintve, hogy az gyakran konzultációk formájában zajlik a friss labor és képalkotó vizsgálati eredmények alapján. Emiatt a telemedicínának lehet itt egyfajta térnyerése majd, aminek sokszor látom is az előszelét a klinikai gyakorlatban. Az elmúlt évtizedek nagy változása az is, hogy miközben a korábban igen elterjedt radioaktív izotóp alapú diagnosztika kezd kissé visszaszorulni, egyre nagyobb ütemben lépnek be a radioizotópok terápiás opciókként az endokrinológiába, viszonylag minimális mellékhatás profillal. Úgy hiszem, ez is egy olyan aspektusa az endokrinológiának, ami a jövőben még rapidabban fog fejlődni.
Ha a jövőképedet ki kellene terjesztened a teljes orvostudományra vagy akár a hazai egészségügyi ellátórendszerre mit látsz? Inkább derűsebb vagy borúsabb képest fest?
Ez magas labda.
Akkor itt a lehetőség
Alapvetően bizakodással tekintek előre. Azonban azzal a felütéssel mondom ezt, hogy szerintem nagyon nagy szerepünk van nekünk, egészségügyi dolgozóknak abban, hogy ne hagyjuk magunkat kiégni. Azt gondolom, hogy ez a kulcsa igazán annak, hogy összességében az egész ellátórendszer fenntarthatóbb és potenciálisan fejlődőképes legyen. A világ összes pénzét és fizikai erőforrását rá fordíthatjuk a működtetésre, a humán erőforrás akkor sem lesz reálisan nélkülözhető soha. Emiatt kiemelt hangsúlyt kell fektetni az egészségügyi dolgozók megbecsülésére és a szakmai kiteljesedésükre. A mi szerepünk az, hogy ezt az igényt érdemben kommunikáljuk, miközben továbbra is kellőalázattal állunk a hivatásunkhoz. Ahhoz, hogy mindez megvalósulhasson és az egészségügyi dolgozók kiégése és elvándorlása ellen rendszerszinten tudjunk küzdeni, ahhoz szerintem elsőként érdemi két irányú kommunikációra van szükség az egészségügyi dolgozók, az érdekképviseletek, a fenntartó és a társszakmák között. Ennek egyik legfontosabb apropója, meggyőződésem szerint nem feltétlenül csak a pénzügyi aspektus, hanem, hogy feltegyük a kérdést, hogy hogyan tudnánk a hétköznapok során az egészségügyi ellátással járó elkerülhető többlet munkaterhelést csökkenteni. És az igazság az, hogy rengeteg ponton lehetne egyszerűsíteni az ellátórendszert; hemzsegnek az olyan, egyébként mesterségesen kreált vagy elévült tradíciókból fakadó, ellátási folyamatot nehezítő faktorok, melyek egyébként minden szempontból teljesen nélkülözhetők lennének. Sokszor a bürokrácia, de sokszor sajnos az egészségügyi dolgozók passzív hozzáállása az oka annak, hogy ezeken nem változtatunk. Gyakran lehet hallani azokat a fél mondatokat, hogy „eddig is így csináltuk”; „így szoktuk…”, „úgysem lesz változás…”. Szerintem ez a hozzáállás egy ponton túl önbeteljesítő jóslattá válik, így egyáltalán nem jó gyakorlat. Ahhoz, hogy ez megváltozhasson, őszintén úgy gondolom, hogy propagálni kellene, hogy az egészségügyi dolgozók merjék és akarják kommunikálni mindazt, ami az ő mindennapos munkavégzésüket meg tudná könnyíteni. És itt millió meg egy példát lehetne megemlíteni, a felesleges adminisztratív terhektől kezdve, a kommunikációs útvonalon át a betegtranszferig, vagy akár a sokszor fizikailag megerőltető munkavégzést, illetve a kisegítő személyzet hiányának aspektusát. Ezeken a pontokon sokat lehetne érdemben tenni, azért, hogy az egészségügyi szakszemélyzet azzal foglalkozzon, ami a legfontosabb feladata. Azzal, amiben mindig pótolhatatlan lesz; a betegággyal és a beteggel, mint emberi lénnyel.
Ha ez a jövőképed, mit gondolsz, hol lehet itt szerepe az innovatív megoldásoknak, akár a digitalizációnak? Merre érdemes elindulni, melyik úgymond sebeket érdemes először ellátni?
Nyilván attól függ, hogy rövid vagy hosszabb távon gondolkozunk. Én egy nagyon futurisztikus szemléletű embernek gondolom magamat, attól a gondolattól sem riadok vissza, hogy itt mindenféle robotikát felhasználva zajlódjon az ellátás a távolabbi jövőben. Erre egyre több példát láthatunk nyugaton, de akár, egyes esetekben itthon is. Vannak olyan pontok, ahol szerintem elengedhetetlen, hogy előbb-utóbb lépések történjenek ebbe az irányba. Mondok egy nagyon hétköznapi példát: a betegek mozgatása. Ez egyszerű dolognak hangzik, de a gyakorlatban igen megterhelő. Mindenesetre az automatizációval kapcsolatos újításoknak, ahogy eddig is, komoly létjogosultságuk van ebben a szektorban. Fontos tény, hogy az egészségügy önmagában folyamatosan megújul, ez benne van az alapvető természetében. Ebben van gazdasági igény, morális igény és tudományos kíváncsiság is. És ez nagyon helyes, hogy így van. Az tehát elvitathatatlan, hogy az egészségügy fejlődni fog, ennek csupán az üteme és az iránya, ami a kérdés. Sokat tanulhatunk e tekintetben más nemzetektől is, de Magyarországon belül más intézményektől, más diszciplínáktól szintén. Sokszor nagyon jó ellátási stratégiák, innovatív ötletek születhetnek a legváratlanabb körülmények között is. Sajnos, ezeknek az újításoknak sokszor nincs lehetősége eljutni A-ból B-be, hogy máshol is implementálják őket. Itt megint csak a kommunikáció a kulcs; olyan platformok létrehozása és fenntartása szükséges, ami teret ad az innovációnak. Ezek mellett talán jót tenne az ellátórendszernek egy általános szemléletváltozás is, mert azért még mindig eléggé hierarchikus a magyar egészségügy berendezkedése, és ez sokszor nehezíti az újító gondolkodásmódot. Ennek persze valahol van értelme egy ilyen konzervatív szakmában, mint a miénk, de némi extra flexibilitás ebben a tekintetben egész biztosan nem ártana a jelenlegi klinikai gyakorlatok javításának érdekében. Nem gondolom, hogy feltétlenül fentről kellene minden „inputnak” jönnie, ami potenciálisan megjavítja az egészségügyet. Ezt már sokszor sokan próbálták, több-kevesebb sikerrel, és sokszor nem jött be, vagy csak részlegesen. Nyilván kell egy szándék a változtatásra, meg egy megengedő környezet. Ezek elengedhetetlenek. Szerintem azonban a változások indikátorainak és mikéntjeinek alulról kell jönniük, arról a szintről, ahol a tényleges egészségügyi munkavégzés zajlik. Végtére is, ott van rájuk szükség is. Lényegében tehát, fontos lenne egy kommunikációs csatorna, egy jól működő „feedback-lánc” kiépítése a döntéshozók, a szakmai szervezetek, az ellátó intézmények és közvetlenül az egészségügyi dolgozók között. Ezután pedig, az itt zajló kommunikációra lehetne egyfajta válaszreakció a változás maga. Ha ezeket a tényezőket rendbe tesszük kicsit, számtalan helyen nyithatunk kaput az egyéb innovatív megoldásoknak is, amelyek könnyítik, gyorsítják és jobbá teszik a teljes ellátási folyamatot.
Nagyon szépen köszönöm, hogy megosztottad gondolataidat!
Én köszönöm!
Az interjút Maróth Márton készítette. A szöveg és képek felhasználása engedélyköteles!
